Talán egyszerűen csak az a dolgok rendje, hogy néha nevetünk, időnként azonban sírni is kell.
Így formálódik a jellem, így válik jobbá a szív, így lesz élettapasztalatunk, amit megoszthatunk másokkal.
Együttérezni is csak akkor lehet, ha előtte már valamikor valami nagyon fájt. Mindig lesznek előttünk dombok, aminek a tetején vár ránk valami. A választás a mi kezünkben van. Kikerülhetjük egy kényelmes, szürke életet választva vagy elindulunk felfelé megkockáztatva, hogy naplemente után sötét lesz, egyedül maradhatnuk bízva, hogy van elkészítve egy lugas a számunkra. Az ajándékot megtalálva elindulunk lefelé, lankás, kellemes utakon, ragyogó napsütésben, aztán gyorsítunk, mert lefelé könnyen megy az út...aztán hirtelen megcsúszunk, bokaficam, lehorzsolt térdek és egy kis megrökönyödés, hogy ez mi volt. A nagy örömben urgáltunk a köveken, mígnem egy kitáncolt a lábunk alól. Megéri-e elindulni a következő dombra felfelé, ahol valami vár, de az út felfelé fárasztó, lefelé meg veszélyes. Ér ez nekünk ennyit? Ér ez nekem,, neked ennyit? Vagy marad a kényelmes, szürke élet, félhomályban botorkálva arra gondolva mi lett volna, HA...? A válasz az, hogy nincs válasz. Csak egyetlen ember képes ebben döntést hozni. Te magad.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése