egyoldalú barátságok

Ritka szomorú szembesülés az, mikor ráébredsz, egy jó barátod szíve feleannyira sincs nyitva feléd, mint ahogy te kitártad előtte a sajátodat. A kérdés már csak az maradt, vajon túl sokat képzeltél-e a barátságotok mélységéről avagy csak egyszerűen csendesen megtűrt barát voltál, aki nem méltó arra, hogy a másik ember megnyissa magát neked...

szeretnék szabad lenni

görcsöktől és berögződésektől, félelmektől és bizonytalanságtól, bizonyítási vágytól és a különlegesség iránti sóvárgástól, irigységtől és haragtól. Szeretném szabadon szeretni az embereket és látni a ragyogásukat, teljes szívből jót és sikert, örömöt, előrejutást kívánni nekik, hogy az álmaik teljesüljenek és meglássák magukban a jót és másokban  a szépet. Szeretnék tele lenni szeretettel mások iránt, érthetetlennel és meg nem érdmeltel, önzetlennel, naivval. Azt hiszem ez az egyetlen gyógyszere a sóvárgásnak, ami bennem ég, hogy valamiben egyszer az életben én is kivételes legyek. Szeretnék kivételesen szeretni a többieket, de mégis olyan nehéz túllátni és túllépni saját magamon, kicsinyes vágyaimon és önzésemen, hogy rám figyeljenek, engem szeressenek, én legyek a különleges. Ha kérhetnék egy csodát az Istentől, azt kérném tőle, hogy tanítson meg jobban, teljesebben és elsöprőbben szeretni, tanítson meg másokat magam elé helyezni akkor is, ha ezzel hátrányba kerülök. Azt hiszem ez az egyetlen útja a boldoságnak ebben az elfajult világban.

Visszapillantgatás

Idegenül hatnak  a saját, néhány héttel, hónappal ezelőtt leírt szavaim. Néhány perc alatt végigjártam újra azt az utat, ami csaknem másfél éve tart. Nem sikerült jobbá válnom. Sőt, ha magamba nézek nem is túl mélyen, egy még füstölgő vulkánt látok magam előtt. Érzem már, hogy mennyire megkeserített a felgyűlt harag, keserűség és még leírni is borzalom, de a gyűlölet. Nme kérdezem értetlenül,. hogy fajult ez idáig, mert pontosan tudom, hogy a féltékenység, irigység és büszkeség kövezte ki nekem ezt az utat. Elszomorodok, ha magamra nézek, de nem akarok önsajnálatban fuldokolni. Változtatni akarok. A hozzáállásomon, az értéékrendemen, az emberszeretetemen, ami valaho oly mélyről fakadó és természetes volt. Visszavágyom arra, aki voltam. Mi több, tenni fogok érte, hogy a keserűséget mossa ki a szeretet és az irigység helyett kívánjak jót mindenkinek.

meddig érdemes szemben úszni az árral?

Az okosabbak azt mondják, hogy csak a döglött hal úszik az árral meg hogy döglött kutyába senki nem rúg bele. Időnként, amikor megsűrűsödnek a "véletlenül" belém botló lábak, akkor elgondolkodok rajta. hogy vajon tényleg így van-e s ha igen, akarok-e még élő kutya lenni? Aztán végig szalad az agyamon, hogy vajon miért megy jól sora annak, akinek se tartása, se véleménye nincs? Aki képes napról napra szimpátiát váltani és tele van álarcokkal és hamis hízelgéssel? Vajon nem lenne-e mégis célszerűbb birkaként menni és csak épp fordítani egyet a köpönyegemen? Nem tudom mennyi botlás után leszek képes ugyanúgy felkelni, min előtte és megőrizni azt a kicsiny gyermeki hitet, hogy nem pokolra való ez az egész világ és vannak még tiszta szívű, őszinte és jószándékú emberek, akik néha gorombák, néha borúsak, de a szívük mélyén igazak. Próbálok hinni abban, hogy vannak még milyenek és nem belefásulni és sodródni az árral... csak néha piszok nehéz...

újabb fejezet szerény kis életem történetében:)

Talán egy pont volt vagy egy eseménysorozat. Igazából nem tudom, még nem. Egy biztos, sok minden változott azóta. Igencsak rövid átmenet volt az agyonhajszolás és az apátia között, mindkettő mozgatórugója azonban egy és ugyanaz, félelem, menekülés, szánalmas toldozgatása egy háromlábú széknek. Érdekes módon egy dolog felé bököd az elmúlt néhány hónap összes történése. A kéretlen és gyors kiszakadás a forgatagból, a hirtelen jött sok szabadidő, az, hogy az egyébként hegyeket megmozgató lélekben megbúvó erőm céltalanul szétfolyik és sajnálatosan kárba veszik minden egyes elpocsékolt nappal és a drága gyógyulásképtelen bőröm. Bárhogyan is tiltakozok, meg kell állnom és újra feltenni bizonyos nehéz kérdéseket önmagamnak, megkeresni és megérteni mi történik bennem, miért és hová vezethető vissza. Tovább látni a közvetlen következménynél és utánajárni a mélyének. Rátalálni arra a harmóniára, ami az enyém volt. Nem csak lenyelni a békát és beletörődni a helyzetben. Tudatosan igent mondani a körülményekre és elfogadni őket, küzdeni akarok és hinni. Mélyebben, tisztábban és érthetetlenebbül, messze túl  józan ész határain. Kibújni a kemény támadó önérzetes és büszke páncélból. Erősebben és őszintébben szeretni az embereket. Meg akarom ismerni a lelkem, mindenestül. Örülni akarok az életnek és hinni abban, hogy még lehetnek hasznavehető ujjaim és nem leszek örökké tele gennyes, véres sebekkel. De addigis leginkább szeretnék úgy rápillantani a kezeimre, hogy nem undorodom saját magamtól. Azt hiszem ez lesz az első lecke az életem aktuális fejezetében. Nem feltétlenül lesz érdekes történek mindenki számára, de az enyém, talán önzőség mindenerről beszámolni, de a papír sok mindent elbír és az én nagytakarításom itt kezdődik, hogy megfogalmazom a bennem kavargót és engedem felhozni az alatta szunnyadókat mindennemű hipnózis és önszuggeszció nélkül egyszerű szavakkal és hamisítatlan őszinteséggel.