minden dolog vége valami újnak a kezdetét jelöli

Egy korszak végetért, egy kapcsolat elkezdődött, egy blog beporosodott, nem volt már rá szükség, hiszen nem kellett már egyedül hordozni az  élet apró pofonait. Nem kellett már a hű barát, aki csendben engedte az ujjaknak, hogy vadul csapkodjanak, nem kellett megértőnek lennie, nem kellett elviselnie minden kicsapongását a léleknek. Egy újabb korszak ért véget, valami meghalt és valaki feltámadt., egy blog leporolódott és csendben abban reménykedek, hogy továbbra is hordja majd velem az élet apró pofonait, elviseli ujjaim vad csapkodását és lelkem féktelen kicsapongását. Nincs már sem kedves, se aengyalom, se életem értelme... marad ami volt előtte. Marad a tucatnyi bimbózó történet hanyatló de halhatatlan virága. Hogy olvassa -e valaha valaki nem tudom. Mégis furcsa könnyedséget ad az érzés: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Sára utolsó szilvesztere

Rápillantott az órára. Van még kicsivel több, mint negyvenöt perce az indulásig. Édesanyja szemceruzájával vékony vonalat húzott a szemhéjára, beárnyékolta és felvitt rá egy kis csillogós port, hogy fokozza a hatást. Sajnálta, hogy kölcsönadta a rúzsát, ma este igazán jól mutatott volna rajta. Hosszú haját szoros kis kontyba tűzte, hogy a bál elején hullámos legyen. Gondosan becsomagolta a cipőit és szomorú tekintettel mérte végig  felhólyagosodott karját és csendben hálát adott azért, hogy a betegség legalább az arcát megkímélte. Gyorsan pislogni kezdett, hogy a szemébe gyűlő könnyeket visszakényszerítse a helyükre. Szülei mindenáron ki akarták őt vinni a buszmegállóra, de ő ragaszkodott a sétához. Rámosolygott a sofőrre és boldog új évet kívánt neki. Az kissé meglepetten nézte a lányt és nem adott neki jegyet. A maga módján próbálta viszonozni Sára kedvességét. Leült az egyik üres ülésre az ablak mellé és gyönyörködött a kopárságban, ami körülötte terült el. Csendes csodálattal töltötte el a reszkető őzek és a menekülő nyulak látványa. „Mennyire féltik az életüket”- ez volt az egyetlen gondolat, ami kicsit tovább időzött a fejében. Nem sokkal később könnyű léptekkel sétált végig a sáros utcákon. Néha-néha megállt, hogy megkapaszkodjon a kerítésekben és erőt gyűjtsön. Amikor belépett az épületbe, egyenesen a mosdóba ment. Magára húzta a ruháját és újra rátelepedett az a mélységes szomorúság, ami minden küzdelme ellenére a bőre láttan újra és újra elhatalmasodott rajta. Másfél hónapja meg kellett volna  halnia, ha igaza van az orvosnak. Mindenáron azt akarták elérni, hogy hagyja ott az egyetemet, mert a stressz rövidíti  az életét. Pihenne kellene, otthon, elzárva minden élettől és örömtől. A fertőzésveszély miatt. Ilyeneket szajkóztak neki amióta bebizonyosodott az, amitől mindannyian rettegtek. Sára kibontotta a haját és magára húzta a keszyűit. Nem akarta, hogy bárki is tudja mi van vele. Nem kellett neki sem a sajnálkozó tekintetek sokasága, sem az, hogy előtte ne merjenek felszabadultan nevetni és beszélni a terveikről, amiről neki minden bizonnyal le kell mondania. Karrierről, saját lakásról, gyerekekről és talán a 25. születésnapjáról is. Pedig azt mindenkinek muszáj megünnepelnie. Végignézett magán és arcán elégedettség látszott. Nem akart sem bálkirálynő lenni, sem a legszebb, de még csak arra sem vágyott, hogy ma különösen sokan akarjanak vele táncolni. Elég volt neki, hogy szépnek érezte magát és örült, ha valaki megdícsérte. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy úgy legyen ott, mint akárki más. Szeretett volna kicsit bolondozni, Macarenát táncolni, áttáncolni a léc alatt, míg szól a Limbóhintó, éjfélkor minden tiltás ellenére pezsgőt inni, reggel nyűgösnek lenni és nem gondolni arra, hogy soha többet nem teheti meg ezeket az apró bohóságokat. Szerette volna, ha olyannak látják őt most is, mint amilyen egész életében volt. Azt akarta, hogy rá, Sárára, és nem az ő haldokló árnyékára emlékezzenek. 

nem mondhatom el senkinek,elmondom hát mindenkinek...

Azt hiszem mégsem jár mindenkinek a boldogság. Két évig képes voltam hinni abban, hogy valaki még engem is képes szeretni, hogy várna rám és arra vágyik, hogy én főzzem neki 30 éven át a vacsorát. A boldog befejezés azonban elmaradt. Helyét betölti a csalódás és a tátongó üresség, amit sem a család, sem a barátnők sem a hobbid nem képes betölteni és fájdalom, de ezt az egyet Isten sem pótolta ki soha az életemben. Marad a szívbemarkoló szomorúság és önvád, a lemondó pillantás és a keserű érzése annak, hogy egyedül maradtam azzal a kétségbeejtő tudatosítással, hogy sajnos igen gyér a valószínűsége annak, hogy majd egyszer talán mégis boldog(ok) leszünk...