Within Temptation - Lost

Meghallanád, ha teljes erőmből kiáltanék hozzád?

Érdekelne-e, hogy mi van velem? Olyan sokszor kértelek zokogva, de úgy tűnik,

mindhiába... éveket adtam Neked, hűséget, szeretetet, nem hittem, hogy olyan

sok járna nekem, de bíztam abban, amit megígértél. Úgy akartam élni, hogy az

tetsszen Neked, de úgy érzem, hiábavaló volt mindez... mégis egyedül maradtam,

bármilyen forrón is kértelek, bármennyire vágyakoztam azután, hogy valaki engem

is szeressen... nem érdekel már a majd idejében és bízzak meg ehhez hasonló

szánalmas vigasztalások.. esküvők és feleslegessé vált barátnő lett a vége.

Gyalázzatok, amiért gyenge a hitem és önző érdekek vannak bennem, gyalázzatok a

bennem tomboló haragért és szomorúságért, gyalázzatok csak... hiábavaló volt

minden. Haragszom Rád, pedig nem akarok, de már túlságosan mély bennem a

fájdalom és nem tudom elviselni, hogy egyedül hagytál

kívánatos kényszerszabadság

Azt hiszem életemben először tudok így tekinteni a légcsőgyulladásra, ami néhány napra akaratomon kívül (de nem annak ellenére) jó néhány napra kivont a forgalomból. Azt hiszem most pontosan erre volt szükségem. Megállni, pihenni, fejet szellőztetni és újratervezni. Sikerült hihetetlen mértékbe agyonhajszolnom szegény testem, lelkem, rohanni, anélkül, hogy tudnám miért csinálom és sajnos az öröm része is kimaradt javarészt. Sokat motoszkált bennem egy gondolat kedvenc dalaim egyikéből:

"She´s another three years older and she´s three more steps behind..." 

Aztán arra gondoltam, hogyan is kellene élni? Mindig mindenhez pozitívan hozzáállni? Végigtaposni mindenkin? Sutba vágni a tisztességet és önös érdekből mindenkiből marionett babát csinálni? Hangyaszorgalommal gürizni házért, kocsiért, kirándulásért és próbálni nem irigykedni a máséra? Nem tekinteni a földi javakra és reménykedni, hogy majd a mennyben.. a maradék néhány évtizedet meg savanyúan lenyelni ezzel vigasztalódva? 

Egyre inkább azt érzem, hogy megtanult, kitaposott utakon szaladgálok ahelyett, hogy venném a fáradságot és leginkább a bátorságot időnként egyedül maradni a gondolataimmal és feltenni magamnak nehéz kérdéseket. Önmagában az egyedüllét és a csend kevés, üres gondolatokkal is eltelhet egy nap. Van egy ismerősöm, szeretek mellette lenni. Ilyennek képzelem el a naplementét a tenger parton. Megvan a maga csendes dallama, állandósága, sokkal mélyebbre lát és kevesebbel elégedett, mint én. Nem hajtja a karrier, a pénz, a kirándulás, elismerés. Nem kell hajszolnia magát egy cél elérése érdekében, mert önmagában boldog. Sokan sokféleképpen megfogalmazták, hogy lassabban kéne élni, élvezni a pillanatot, kevesebbet sietni és többet csinálni olyan dolgokat, amiket szeretünk. Rájöttem, hogy a saját magam által felállított korlátok feszélyeznek. Aztán egyre nehezebb kilépni belőlük.Viszont csak én tudok változtatni ezen. a korlátaimon, a túlhajszoltságon és a vad életmódon. Választhatok, hogy melyik pedálra lépek. Minden nap minden élethelyzetben választhatok. A célok jók, de az álmok jobbak. A siker jó, de az út fontosabb. Azt hiszem egyre inkább így akarok élni. 

talán stílust kéne váltanom:)

Hosszú kutatás után megleltem a női varázs titkát, tök mindegy mennyire vagy béna, tehetségtelen vagy üresfejű, elég megriszálni a mezítelen hátsódat egy tűsarkúban és woala... kész a jó nő...hm... hogy én mennyire nem szeretem ezt a világot:S

élet-halál

Egyre gyakrabban keltem üres gondolatokkal. Már nem égetett minden pillanatban az a gondolat, hogy valami végleg elmúlt. Nem volt semmi, legfeljebb megszokás, kötelességek és korlátok. Hiányzott azonban a szertelenség, szabadság vagy öröm.  Az üresség lassan mélyült, napról napra kívánatosabbá vált, mint amikor a szakadék szélén állsz és azon gondolkodsz vajon mi lehet odalent, hallod, elképzeled, de szeretnéd érezni a mélység vad lüktetését és féktelen tombolását annak, amit sose tapasztaltál. Minden nap egy arasszal közelebb léptem, bár minden érzékem azt diktálta forduljak vissza és fussak  onnan, de én nem akartam megfutamodni. Szembe akartam nézni azzal, ami elől egész életemben menekültem, kacérkodni a vészellyel és féktelenül táncolni a szakadék szélén. Őrültség, tudom, de az egész életem pedáns, megfontolt és kötelességtudó volt, mégsem lett olyan, amint azt gyerekként megálmodtam, reméltem és őszintén hittem, hogy nekem sikerül megőrizni a gyermeki hitet és nem megcsömörödni, de tévedtem, mint oly sokan mások. Nem volt ami féken tartson. Amit valamikor  érzésekkel és szeretettel telinek lehetett nevezni mára legfeljebb néhány éles szilánkra hasonlít. Persze bölcs dolog józanul élni, csak néha nem értem mire is jó, szemellenzővel végigsétálni a svédasztalok között farkaséhesen arról győzködöm magam, hogy az evés bizony hiábavalóság. Nem akartam bántani senkit. Nem sajnáltam másoktól, csal jó lett volna, ha nekem is jut belőle, talán túl sokat szerettem volna. Furcsa dolog, mikor élet és halál harcol bennem és én csak nézem várva, hogy  vajon ki fog győzni. Tétován és érdektelenül. Sokszor fogan meg a szívemben, hogy jó lenne ebből az egészből kiszállni vagy legalább elmenni olyan messzire, ahol nem érnek utol az emlékeim, de sajnos egy koloncot mindig magammal viszek. Jó lenne puszta ököllel szilánkokra ütni egy tükröt aztán motorra ülni és kipróbálni mennyit ér az élet 200km/h-nál. Hagyni, hogy tépjen a szél és végigrohanni az erdőben a vihar közepén. Jó lenne ezt kipróbálni és ha túlélem, legalább tudnám, hogy valaki életben akar tartani és van értelme ennek az egésznek. De míg gyáván ülök a szobámban azon gondolkodva mi értelme van az életnek nem változik semmi. Csak várok tétován, hogy ki fog bennem győzni: az élet vagy a halál...?