Azt hiszem mégsem jár mindenkinek a boldogság. Két évig képes voltam hinni abban, hogy valaki még engem is képes szeretni, hogy várna rám és arra vágyik, hogy én főzzem neki 30 éven át a vacsorát. A boldog befejezés azonban elmaradt. Helyét betölti a csalódás és a tátongó üresség, amit sem a család, sem a barátnők sem a hobbid nem képes betölteni és fájdalom, de ezt az egyet Isten sem pótolta ki soha az életemben. Marad a szívbemarkoló szomorúság és önvád, a lemondó pillantás és a keserű érzése annak, hogy egyedül maradtam azzal a kétségbeejtő tudatosítással, hogy sajnos igen gyér a valószínűsége annak, hogy majd egyszer talán mégis boldog(ok) leszünk...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése