Egyre
gyakrabban keltem üres gondolatokkal. Már nem égetett minden pillanatban az
a gondolat, hogy valami végleg elmúlt. Nem volt semmi, legfeljebb
megszokás, kötelességek és korlátok. Hiányzott azonban a szertelenség,
szabadság vagy öröm. Az üresség lassan
mélyült, napról napra kívánatosabbá vált, mint amikor a szakadék szélén
állsz és azon gondolkodsz vajon mi lehet odalent, hallod, elképzeled, de
szeretnéd érezni a mélység vad lüktetését és féktelen tombolását annak,
amit sose tapasztaltál. Minden nap egy arasszal közelebb léptem, bár minden
érzékem azt diktálta forduljak vissza és fussak
onnan, de én nem akartam megfutamodni. Szembe akartam nézni azzal, ami
elől egész életemben menekültem, kacérkodni a vészellyel és féktelenül
táncolni a szakadék szélén. Őrültség, tudom, de az egész életem pedáns,
megfontolt és kötelességtudó volt, mégsem lett olyan, amint azt gyerekként
megálmodtam, reméltem és őszintén hittem, hogy nekem sikerül megőrizni
a gyermeki hitet és nem megcsömörödni, de tévedtem, mint oly sokan mások.
Nem volt ami féken tartson. Amit valamikor érzésekkel és szeretettel telinek lehetett
nevezni mára legfeljebb néhány éles szilánkra hasonlít. Persze bölcs dolog
józanul élni, csak néha nem értem mire is jó, szemellenzővel végigsétálni
a svédasztalok között farkaséhesen arról győzködöm magam, hogy az evés
bizony hiábavalóság. Nem akartam bántani senkit. Nem sajnáltam másoktól, csal
jó lett volna, ha nekem is jut belőle, talán túl sokat szerettem volna. Furcsa
dolog, mikor élet és halál harcol bennem és én csak nézem várva, hogy vajon ki fog győzni. Tétován és érdektelenül.
Sokszor fogan meg a szívemben, hogy jó lenne ebből az egészből kiszállni
vagy legalább elmenni olyan messzire, ahol nem érnek utol az emlékeim, de
sajnos egy koloncot mindig magammal viszek. Jó lenne puszta ököllel szilánkokra
ütni egy tükröt aztán motorra ülni és kipróbálni mennyit ér az élet
200km/h-nál. Hagyni, hogy tépjen a szél és végigrohanni az erdőben
a vihar közepén. Jó lenne ezt kipróbálni és ha túlélem, legalább tudnám,
hogy valaki életben akar tartani és van értelme ennek az egésznek. De míg
gyáván ülök a szobámban azon gondolkodva mi értelme van az életnek nem
változik semmi. Csak várok tétován, hogy ki fog bennem győzni: az élet vagy
a halál...?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 megjegyzés:
Ismerős, mennyi hasonló gondolat tekereg a fejemben, ha boldog-boldogtalan vagyok. Sosem arrol szol az egesz, hogy most jo e, vagy sem, csupan arrol, hogy mennyit éltem, vagy hogy ha igazán eleget is éltem kiéltem e azt az eleget... az igazsag az, hogy sosem éltem eleget, akkor sem ha százszor éltem is! Mindig remélem, hogy száz egyedszerre okosabb leszek és egy fikarcnyival többet élhetek, mint ahogy azt mindíg terveztem. Az én klissém abban merül ki, hogy meghalni akkor kell, mikor elérted azt a célt, miután már többet nem élhetsz!
azt hiszem időnként jó megállni és végiggondolni miért is merre rohanok s jó-e még az irány, vagy csak felültettek a vonatra és suhanok magam sem tudom hová, de jó, hogy mindig vagy egy újratervezés lehetőség s legalább a reménye a sikeresebb második vagy sokadik nekifutásnak, meg aztán a hullám vagy elsodor vagy előapod a szörfdeszkát és kihozod belőle amit csak lehet, azt hiszem most épp a hullám alján állok és végre ideje előkeresnem azt a nyavalyás deszkát, mert nem akarok úszni az árral.
Megjegyzés küldése