Saját magam építette várfalak mögött vártam a csodát. Ismerős érzés ez, évekkel ezelőtt jó barátként ölelt át a választott magány. Sok baráttal és szerető családdal voltam körülvéve, de ennek ellenére a szívem legsebezhetőbb részét jól őriztem és tartózkodtam a mély, sorsot változtató érzésektől. Mert ez kevesebb kockázattal jár, jóval kisebb sebezhetőséggel és emellett egészén egyszerű kontroll alatt tartani a hullámzó érzéseket. Másrészt az élet legmeghatározóbb mozzanatai épp csak súrolták a vállamat, mert ennél közelebb nem engedtem magamhoz senkit és semmit. Aztán lassanként kitartó emberek meleg szíve sikeresen felolvasztotta a jégtömböket és egyre mélyebb érzések járták át a szívemet. Kezdtem érezni és érteni azt az isteni szeretet, amely hegyeket mozdíthat és életeket változtat meg. Kiteljesedett a belsőm és kivirágzott a lelkem. Minél inkább engedtem magam szereti, annál inkább képes voltam másokat elfogadni, velük sírni és nevetni, hordozni a sorsukat.
Majd lassacskán, a fiatal idealizmus hanyatlásával és a keserű tapasztalatok gyarapodásával karöltve újra settenkedni kezdtek az apró önző gondolatok, melyek átlátszó hálóként vették körbe a szívemet. Egyre kritikusabb szemmel bírálva mások életét, jellemét és döntéseit saját egoizmusom sötét vermébe zuhantam és egy napon arra ébredtem, hogy a saját magam építette várfalak mögött várom a csodát. Most azonban már tudom, mi a megoldás. A falak belülről is bonthatónak látszanak, csak előbb újra meg kell értenem, hogy ha elsősorban önmagammal vagyok elfoglalva és napjaimat önsajnálatban dagonyázva tengetem, akkor idegesség, keserűség és megcsömörlés lesz a kenyerem. Meg kell tanulnom újra szeretni az embereket és kitenni magam annak a kockázatnak, hogy minél inkább szeretek, annál többet veszthetek. Ám ha visszatekintek az elmúlt évekre, akkor mindig ugyanarra a következtetésre jutok. Másként élni egyszerűen nem érdemes.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése