a blogírás szezonja megkezdődik

Négy nap múlva véget ért az utolsó szemeszterem. Kilenc hét múlva véget ér az egyetemista pályafutásom. Jobb esetben. Rosszabb esetben három hónappal késéobb. Így vagy úgy elkerülhetetlen és azt hiszem a homokbadugott orr helyett jobb lesz felemelni az arcom és szembenézni a kikerülhetetlennel és megbékélni azzal, hogy bizony a jó dolgok is néha véget érnek és lakot változtatnak. Az igazi kihívás nem az előbbi elengedése, az magától is odébbáll, sokkal inkább ez utóbbi felfedezése. Próbálok nem szomorkodva gondoln iaz elmúló jóra, hanem valami izgalmat kicsikarni magamból az elkövetkező izgalmas újjal kapcsolatban. Piszok dolog a bizonytalanság, de a bizalom annál édesebb. Isten tenyerére huppanni és bizni abban, hogyha meghintáztat is az Atyai kéz, az csak azért van, hogy lendületet nyerjünk és nem azért, hogy szédülést okozzon. A mai motivációm égy második kávé és egy pohár kóla. Egészégtelen, de jó:-) Néha az is kell, mert a tílzott óvatoskodással a legtöbb élvezetes dologról lemaradhatunk. Ez volt a mai magvas gondolat csomagom.

karácsonyi csoda

Több volt ez, mint egyszerű érzelgősség, karácsonyi felindulás és zavarbaejtő kedves szavak áradata. Volt benne valami félelmet nem ismerő kitárása annak a féltve őrzött dobogó életnek, amit a bensőjébe zár mindenki. Egy apró lángocska, amit felszabadította a barátokban csendben lobogó szeretetet, hogy millió lánggal röpüljön aztán vissza  ahhoz, aki ki meri tárni a szívét és beengedni oda másokat. 

a pillanat varázsa

Azt hiszem sokkal gyakrabban örökítünk meg pillanatokat ahelyett, hogy megélnénk őket. Fényképezünk számtalan érdekes mozdulatot, vicces dolgokat művelő embereket, néha furcsán nézve, máskor kissé irigykedve, hogy nekik van bátorságuk élni. A képeket elsüllyesztjük egy mappába és a pillanat ott fekszik elfelejtve, megnit nem lett belőle emlék...
Jó lenne végre képek helyett emlékeket gyűjteni!

Hajszástalanítás

Azt hiszem az egyetlen dolog ami hiányzik a hétköznapjainkból (és vasárnapjainkból) az a tudatatos kikapcsolódás. Amikor egy félórára azt csináljuk, amit szeretünk. Legyen az henyélés a napon, beszélgetni valakivel, bámulni ki az ablakon és álmokat szőni, egy jóízűt nevetni vagy elküldeni egy képeslapot, hogy valakinek örömöt okozzunk Karácsonyra. Három napja próbálok képeslapot venni. Ez ma már nem divat. Ennyi a válasz. Jobb híján régi naptárakat kotortam élő, amiben a hónapok egyben képeslapok is. Kiválasztok néhányat és akkor is elküldöm őket, talán nem olyan divatos, mint a virtuális táncoló hóemberek, de azért remélem a napi elengedhetetlen három perc örömöt meghozzák:-)

leporolom, újrakezdem

megint és sokadszor viszketni kezdtek az ujjaim akkor, amikor egészen más dolgokon kellene töprengenem. megint viszgaidőszek,k táncoló idegek és internet csatlakozás. tökéletes körülmények ahhoz, hogy teljes erőbedobással elkezdjek írni. egyetlen apró részlet hiányzik már csak. az, aki elolvassa. menni fog!

azt hiszem rájöttem mitől félek

nem akarok felnőtt lenni,nem tetszik a felnőtt élet, a világ, az életfelfogás, a rohanás, az idegeskedés, a nyakadba szakadó gondok,félek...nem szeretem a változásokat, vissza akarok menni oda, ahol mindent ismerek és mindennek van értelme.

vagyunk itt heten és mégis egyedül érzem magam. kétszer hárman párban meg egyszer páratlanul.

vajon meddig tart még a tákolmány?

mintha csak arra várnának, hogy befejezzem és szétrúghassák az egészet. ki hirtelen jön belső felindultságból, mi szétszakítja a régóta megsebzett gátat, ki mélyről jövő fájdalmas megvetésből, miután minden érdek és becsületbeli érv érvényét veszíti, az egész szertefoszlik, a pernyét szertefújja a szél, nyomában csak por és hamu. Két marékkal szórom majd szét az emlékét, hogy még véletlenül se gondoljak rá mikor egyedül díszítem a karácsonyfát a szeretet ünnepén. nem lesz mézeskalács. nem lesz ajándék. csak por és egy marék hamu marad szétszórva a jég tetején.

probéma megoldás

Azt hiszem az asszertivitás művészetét még el kell sajátítanom...

báránybőrbe bújtatott fekete párduc

kishíján ugyanolyanná lettem, mint ami ellen hadakoztam éveken át bőszen lázadozva. ránézésre kezdtem besorolni embereket jókra, rosszakra, én, pont én, aki bizarr külsővel tombolta végig a középiskolás éveit. hát szégyelljem össze magam. de rendesen. valahol legbelül ugyanaz a lázadó őrült vagyok. egy fokkal sem lágyabb vagy különb. a kedvenc színem még mindig a fekete. még mindig szeretem a nites övemet, csak épp tönkrement. még mindig derékig érő hollófekete hajra vágyok. meg három piercingre. de legalábbis kettőre. és utálom, hogy csak most dícsérnek meg, ha épp narancssárga szoknyám van. nem lettem tőle sem szebb, sem jobb. és Bullet for my Valentine-t hallgatok. Csak azért nem teljes hangerőn, mert intrin vagyok és bunkoság lenne. és már nagyon várom a Don´t stop-ot. Levegőre van szükségem. Nem sablonokra, amibe bele kell férnem mint jó kereszténynek. Új történetbe kezdek, mert majd szétvet a feszültség.
"Would he hold me, if he knew my shame?"
Ez itt a nagy kérdés. Ezt most jól esett. Szegény báránybőröm. Kissé szűkre szabták.