egyoldalú barátságok

Ritka szomorú szembesülés az, mikor ráébredsz, egy jó barátod szíve feleannyira sincs nyitva feléd, mint ahogy te kitártad előtte a sajátodat. A kérdés már csak az maradt, vajon túl sokat képzeltél-e a barátságotok mélységéről avagy csak egyszerűen csendesen megtűrt barát voltál, aki nem méltó arra, hogy a másik ember megnyissa magát neked...

szeretnék szabad lenni

görcsöktől és berögződésektől, félelmektől és bizonytalanságtól, bizonyítási vágytól és a különlegesség iránti sóvárgástól, irigységtől és haragtól. Szeretném szabadon szeretni az embereket és látni a ragyogásukat, teljes szívből jót és sikert, örömöt, előrejutást kívánni nekik, hogy az álmaik teljesüljenek és meglássák magukban a jót és másokban  a szépet. Szeretnék tele lenni szeretettel mások iránt, érthetetlennel és meg nem érdmeltel, önzetlennel, naivval. Azt hiszem ez az egyetlen gyógyszere a sóvárgásnak, ami bennem ég, hogy valamiben egyszer az életben én is kivételes legyek. Szeretnék kivételesen szeretni a többieket, de mégis olyan nehéz túllátni és túllépni saját magamon, kicsinyes vágyaimon és önzésemen, hogy rám figyeljenek, engem szeressenek, én legyek a különleges. Ha kérhetnék egy csodát az Istentől, azt kérném tőle, hogy tanítson meg jobban, teljesebben és elsöprőbben szeretni, tanítson meg másokat magam elé helyezni akkor is, ha ezzel hátrányba kerülök. Azt hiszem ez az egyetlen útja a boldoságnak ebben az elfajult világban.

Visszapillantgatás

Idegenül hatnak  a saját, néhány héttel, hónappal ezelőtt leírt szavaim. Néhány perc alatt végigjártam újra azt az utat, ami csaknem másfél éve tart. Nem sikerült jobbá válnom. Sőt, ha magamba nézek nem is túl mélyen, egy még füstölgő vulkánt látok magam előtt. Érzem már, hogy mennyire megkeserített a felgyűlt harag, keserűség és még leírni is borzalom, de a gyűlölet. Nme kérdezem értetlenül,. hogy fajult ez idáig, mert pontosan tudom, hogy a féltékenység, irigység és büszkeség kövezte ki nekem ezt az utat. Elszomorodok, ha magamra nézek, de nem akarok önsajnálatban fuldokolni. Változtatni akarok. A hozzáállásomon, az értéékrendemen, az emberszeretetemen, ami valaho oly mélyről fakadó és természetes volt. Visszavágyom arra, aki voltam. Mi több, tenni fogok érte, hogy a keserűséget mossa ki a szeretet és az irigység helyett kívánjak jót mindenkinek.

meddig érdemes szemben úszni az árral?

Az okosabbak azt mondják, hogy csak a döglött hal úszik az árral meg hogy döglött kutyába senki nem rúg bele. Időnként, amikor megsűrűsödnek a "véletlenül" belém botló lábak, akkor elgondolkodok rajta. hogy vajon tényleg így van-e s ha igen, akarok-e még élő kutya lenni? Aztán végig szalad az agyamon, hogy vajon miért megy jól sora annak, akinek se tartása, se véleménye nincs? Aki képes napról napra szimpátiát váltani és tele van álarcokkal és hamis hízelgéssel? Vajon nem lenne-e mégis célszerűbb birkaként menni és csak épp fordítani egyet a köpönyegemen? Nem tudom mennyi botlás után leszek képes ugyanúgy felkelni, min előtte és megőrizni azt a kicsiny gyermeki hitet, hogy nem pokolra való ez az egész világ és vannak még tiszta szívű, őszinte és jószándékú emberek, akik néha gorombák, néha borúsak, de a szívük mélyén igazak. Próbálok hinni abban, hogy vannak még milyenek és nem belefásulni és sodródni az árral... csak néha piszok nehéz...

újabb fejezet szerény kis életem történetében:)

Talán egy pont volt vagy egy eseménysorozat. Igazából nem tudom, még nem. Egy biztos, sok minden változott azóta. Igencsak rövid átmenet volt az agyonhajszolás és az apátia között, mindkettő mozgatórugója azonban egy és ugyanaz, félelem, menekülés, szánalmas toldozgatása egy háromlábú széknek. Érdekes módon egy dolog felé bököd az elmúlt néhány hónap összes történése. A kéretlen és gyors kiszakadás a forgatagból, a hirtelen jött sok szabadidő, az, hogy az egyébként hegyeket megmozgató lélekben megbúvó erőm céltalanul szétfolyik és sajnálatosan kárba veszik minden egyes elpocsékolt nappal és a drága gyógyulásképtelen bőröm. Bárhogyan is tiltakozok, meg kell állnom és újra feltenni bizonyos nehéz kérdéseket önmagamnak, megkeresni és megérteni mi történik bennem, miért és hová vezethető vissza. Tovább látni a közvetlen következménynél és utánajárni a mélyének. Rátalálni arra a harmóniára, ami az enyém volt. Nem csak lenyelni a békát és beletörődni a helyzetben. Tudatosan igent mondani a körülményekre és elfogadni őket, küzdeni akarok és hinni. Mélyebben, tisztábban és érthetetlenebbül, messze túl  józan ész határain. Kibújni a kemény támadó önérzetes és büszke páncélból. Erősebben és őszintébben szeretni az embereket. Meg akarom ismerni a lelkem, mindenestül. Örülni akarok az életnek és hinni abban, hogy még lehetnek hasznavehető ujjaim és nem leszek örökké tele gennyes, véres sebekkel. De addigis leginkább szeretnék úgy rápillantani a kezeimre, hogy nem undorodom saját magamtól. Azt hiszem ez lesz az első lecke az életem aktuális fejezetében. Nem feltétlenül lesz érdekes történek mindenki számára, de az enyém, talán önzőség mindenerről beszámolni, de a papír sok mindent elbír és az én nagytakarításom itt kezdődik, hogy megfogalmazom a bennem kavargót és engedem felhozni az alatta szunnyadókat mindennemű hipnózis és önszuggeszció nélkül egyszerű szavakkal és hamisítatlan őszinteséggel.

Within Temptation - Lost

Meghallanád, ha teljes erőmből kiáltanék hozzád?

Érdekelne-e, hogy mi van velem? Olyan sokszor kértelek zokogva, de úgy tűnik,

mindhiába... éveket adtam Neked, hűséget, szeretetet, nem hittem, hogy olyan

sok járna nekem, de bíztam abban, amit megígértél. Úgy akartam élni, hogy az

tetsszen Neked, de úgy érzem, hiábavaló volt mindez... mégis egyedül maradtam,

bármilyen forrón is kértelek, bármennyire vágyakoztam azután, hogy valaki engem

is szeressen... nem érdekel már a majd idejében és bízzak meg ehhez hasonló

szánalmas vigasztalások.. esküvők és feleslegessé vált barátnő lett a vége.

Gyalázzatok, amiért gyenge a hitem és önző érdekek vannak bennem, gyalázzatok a

bennem tomboló haragért és szomorúságért, gyalázzatok csak... hiábavaló volt

minden. Haragszom Rád, pedig nem akarok, de már túlságosan mély bennem a

fájdalom és nem tudom elviselni, hogy egyedül hagytál

kívánatos kényszerszabadság

Azt hiszem életemben először tudok így tekinteni a légcsőgyulladásra, ami néhány napra akaratomon kívül (de nem annak ellenére) jó néhány napra kivont a forgalomból. Azt hiszem most pontosan erre volt szükségem. Megállni, pihenni, fejet szellőztetni és újratervezni. Sikerült hihetetlen mértékbe agyonhajszolnom szegény testem, lelkem, rohanni, anélkül, hogy tudnám miért csinálom és sajnos az öröm része is kimaradt javarészt. Sokat motoszkált bennem egy gondolat kedvenc dalaim egyikéből:

"She´s another three years older and she´s three more steps behind..." 

Aztán arra gondoltam, hogyan is kellene élni? Mindig mindenhez pozitívan hozzáállni? Végigtaposni mindenkin? Sutba vágni a tisztességet és önös érdekből mindenkiből marionett babát csinálni? Hangyaszorgalommal gürizni házért, kocsiért, kirándulásért és próbálni nem irigykedni a máséra? Nem tekinteni a földi javakra és reménykedni, hogy majd a mennyben.. a maradék néhány évtizedet meg savanyúan lenyelni ezzel vigasztalódva? 

Egyre inkább azt érzem, hogy megtanult, kitaposott utakon szaladgálok ahelyett, hogy venném a fáradságot és leginkább a bátorságot időnként egyedül maradni a gondolataimmal és feltenni magamnak nehéz kérdéseket. Önmagában az egyedüllét és a csend kevés, üres gondolatokkal is eltelhet egy nap. Van egy ismerősöm, szeretek mellette lenni. Ilyennek képzelem el a naplementét a tenger parton. Megvan a maga csendes dallama, állandósága, sokkal mélyebbre lát és kevesebbel elégedett, mint én. Nem hajtja a karrier, a pénz, a kirándulás, elismerés. Nem kell hajszolnia magát egy cél elérése érdekében, mert önmagában boldog. Sokan sokféleképpen megfogalmazták, hogy lassabban kéne élni, élvezni a pillanatot, kevesebbet sietni és többet csinálni olyan dolgokat, amiket szeretünk. Rájöttem, hogy a saját magam által felállított korlátok feszélyeznek. Aztán egyre nehezebb kilépni belőlük.Viszont csak én tudok változtatni ezen. a korlátaimon, a túlhajszoltságon és a vad életmódon. Választhatok, hogy melyik pedálra lépek. Minden nap minden élethelyzetben választhatok. A célok jók, de az álmok jobbak. A siker jó, de az út fontosabb. Azt hiszem egyre inkább így akarok élni. 

talán stílust kéne váltanom:)

Hosszú kutatás után megleltem a női varázs titkát, tök mindegy mennyire vagy béna, tehetségtelen vagy üresfejű, elég megriszálni a mezítelen hátsódat egy tűsarkúban és woala... kész a jó nő...hm... hogy én mennyire nem szeretem ezt a világot:S

élet-halál

Egyre gyakrabban keltem üres gondolatokkal. Már nem égetett minden pillanatban az a gondolat, hogy valami végleg elmúlt. Nem volt semmi, legfeljebb megszokás, kötelességek és korlátok. Hiányzott azonban a szertelenség, szabadság vagy öröm.  Az üresség lassan mélyült, napról napra kívánatosabbá vált, mint amikor a szakadék szélén állsz és azon gondolkodsz vajon mi lehet odalent, hallod, elképzeled, de szeretnéd érezni a mélység vad lüktetését és féktelen tombolását annak, amit sose tapasztaltál. Minden nap egy arasszal közelebb léptem, bár minden érzékem azt diktálta forduljak vissza és fussak  onnan, de én nem akartam megfutamodni. Szembe akartam nézni azzal, ami elől egész életemben menekültem, kacérkodni a vészellyel és féktelenül táncolni a szakadék szélén. Őrültség, tudom, de az egész életem pedáns, megfontolt és kötelességtudó volt, mégsem lett olyan, amint azt gyerekként megálmodtam, reméltem és őszintén hittem, hogy nekem sikerül megőrizni a gyermeki hitet és nem megcsömörödni, de tévedtem, mint oly sokan mások. Nem volt ami féken tartson. Amit valamikor  érzésekkel és szeretettel telinek lehetett nevezni mára legfeljebb néhány éles szilánkra hasonlít. Persze bölcs dolog józanul élni, csak néha nem értem mire is jó, szemellenzővel végigsétálni a svédasztalok között farkaséhesen arról győzködöm magam, hogy az evés bizony hiábavalóság. Nem akartam bántani senkit. Nem sajnáltam másoktól, csal jó lett volna, ha nekem is jut belőle, talán túl sokat szerettem volna. Furcsa dolog, mikor élet és halál harcol bennem és én csak nézem várva, hogy  vajon ki fog győzni. Tétován és érdektelenül. Sokszor fogan meg a szívemben, hogy jó lenne ebből az egészből kiszállni vagy legalább elmenni olyan messzire, ahol nem érnek utol az emlékeim, de sajnos egy koloncot mindig magammal viszek. Jó lenne puszta ököllel szilánkokra ütni egy tükröt aztán motorra ülni és kipróbálni mennyit ér az élet 200km/h-nál. Hagyni, hogy tépjen a szél és végigrohanni az erdőben a vihar közepén. Jó lenne ezt kipróbálni és ha túlélem, legalább tudnám, hogy valaki életben akar tartani és van értelme ennek az egésznek. De míg gyáván ülök a szobámban azon gondolkodva mi értelme van az életnek nem változik semmi. Csak várok tétován, hogy ki fog bennem győzni: az élet vagy a halál...?

minden dolog vége valami újnak a kezdetét jelöli

Egy korszak végetért, egy kapcsolat elkezdődött, egy blog beporosodott, nem volt már rá szükség, hiszen nem kellett már egyedül hordozni az  élet apró pofonait. Nem kellett már a hű barát, aki csendben engedte az ujjaknak, hogy vadul csapkodjanak, nem kellett megértőnek lennie, nem kellett elviselnie minden kicsapongását a léleknek. Egy újabb korszak ért véget, valami meghalt és valaki feltámadt., egy blog leporolódott és csendben abban reménykedek, hogy továbbra is hordja majd velem az élet apró pofonait, elviseli ujjaim vad csapkodását és lelkem féktelen kicsapongását. Nincs már sem kedves, se aengyalom, se életem értelme... marad ami volt előtte. Marad a tucatnyi bimbózó történet hanyatló de halhatatlan virága. Hogy olvassa -e valaha valaki nem tudom. Mégis furcsa könnyedséget ad az érzés: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...