2019. május 6., hétfő

belső bizonytalanság

Léha kis rágcsáló, lelket bomlasztó, életerő faló, szívet darabokra szaggató és magasztos, tiszta érzéseket rothasztó, sunyin megbúvó kártevő. Benyomásokat torzonborz alakokra változtató, görbetükrök nagy mestere, mely ellened fordít minden egyes szót, törekvést, megnyilvánukást. Megüresedett és elsatnyult lelket minden egyes zegzugát felkutattam, hogy a megmagyarázhatatlan viselkedésem és érzéseim okát felkutassam és végre megtaláltam a büszkeség gyilkosát, ezt a tetvet, mely arra késztetett, hogy mások felmosórongya legyek. Mert elfelejtettem, hogy a körülményeket elfogadni nem azonos a körülmények áldozatává válással. A körülmény ritkán választható, a hozzáállás naponként, esetenként, minden körülmények között a saját döntésünk. Nem hárítható másra a viselkedésünk oka minduntalan és a felelősséget mi magunknak kell vállalnunk. S már nem akarom, hogy mindig minden felelősség és balítélet oka rám háruljon. Hinni akarok újra önmagamban, hogy maradt még bennem némi szerethető akkor is, ha csak a hibáimat olvassák a fejemre újra és újra. Hinni akarok abban, hogy maradt még bennem méltóság és büszkeség, annak is a nemesebb fajtájából, mely nem engedi, hogy eltapossanak, ok nélkül hibáztassanak és a világon mindenért felelőssé tegyenek. Szembe akarok nézni azokkal a képmutató bölcsekkel, akik rosszaló pillantások közepette könyvelnek el rettenetes anyának, amikor a gyerek az utcán éppen a rá törő hisztériájában rugdosva visít a karjaimban. Ők azok, akik három perc alapján ítélnek, de nem töltenek el a bőrödben egy teljes napot. Ők azok, akik nem látják, hogy ez a hónapokon át tartó türelempróbák végszója, nem hallják a csitítást, az ölelést, az aggodalmat és törődést, csak a pillanatnyi kudarcot és elkeseredést. Lehetetlen kivonni magunkat az emberi megítélés alól, de a hozzáállás választható. 

2018. május 13., vasárnap

Várfalaim mögött megbújva

Saját magam építette várfalak mögött vártam a csodát. Ismerős érzés ez, évekkel ezelőtt jó barátként ölelt át a választott magány. Sok baráttal és szerető családdal voltam körülvéve, de ennek ellenére a szívem legsebezhetőbb részét jól őriztem és tartózkodtam a mély, sorsot változtató érzésektől. Mert ez kevesebb kockázattal jár, jóval kisebb sebezhetőséggel és emellett egészén egyszerű kontroll alatt tartani a hullámzó érzéseket. Másrészt az élet legmeghatározóbb mozzanatai épp csak súrolták a vállamat, mert ennél közelebb nem engedtem magamhoz senkit és semmit. Aztán lassanként kitartó emberek meleg szíve sikeresen felolvasztotta a jégtömböket és egyre mélyebb érzések járták át a szívemet. Kezdtem érezni és érteni azt az isteni szeretet, amely hegyeket mozdíthat és életeket változtat meg. Kiteljesedett a belsőm és kivirágzott a lelkem. Minél inkább engedtem magam szereti, annál inkább képes voltam másokat elfogadni, velük sírni és nevetni, hordozni a sorsukat.
Majd lassacskán, a fiatal idealizmus hanyatlásával és a keserű tapasztalatok gyarapodásával karöltve újra settenkedni kezdtek az apró önző gondolatok, melyek átlátszó hálóként vették körbe a szívemet. Egyre kritikusabb szemmel bírálva mások életét, jellemét és döntéseit saját egoizmusom sötét vermébe zuhantam és egy napon arra ébredtem, hogy a saját magam építette várfalak mögött várom a csodát. Most azonban már tudom, mi a megoldás. A falak belülről is bonthatónak látszanak, csak előbb újra meg kell értenem, hogy ha elsősorban önmagammal vagyok elfoglalva és napjaimat önsajnálatban dagonyázva tengetem, akkor idegesség, keserűség és megcsömörlés lesz a kenyerem. Meg kell tanulnom újra szeretni az embereket és kitenni magam  annak a kockázatnak, hogy minél inkább szeretek, annál többet veszthetek. Ám ha visszatekintek az elmúlt évekre, akkor mindig ugyanarra a következtetésre jutok. Másként élni egyszerűen nem érdemes.

2016. szeptember 2., péntek

Néhány elejtett szó

Az arcába nézett és kajánul felnevetett. Ekkora hűhó néhány elejtett szó miatt, semmiség az egész. Nem is értem mi bajod van. Ez volt minden, amit mondani tudott neki. Lindának az egész lelke égett a fájdalomtól és szinte felfoghatatlan volt a számára, hogy Márk miért nem érti őt, amikor ezidáig még a legfinomabb rezdüléseit is rögtön kiérezte. Azt hitte ébren tudja tartani a fiú szerelmét, ha nem is életük végéig, de legalább még egy kicsit tartott volna a varázs, hogy különlegesek egymásnak és senki nem férhet közéjük. Ezzel a néhány szóval azonban szilánkokra tört Linda önmagába vetett hite. Azon kapta magát, hogy minduntalan azzal a másikkal méri össze magát és ritkán kerül ki győztesként ebből az eszelős versengésből, ami valójában csak az ő fejében létezett. Egyre gyakrabban nézte magát a tükörben,  ráncokat, ősz hajszálakat, hibákat keresve. Egyre többször figyelte finoman gömbölyödő csipőjét, amit eddig nőiesnek látott, most szalonnásnak tűnt. Minden egyes nappal ferdébb lett a tükör a szemei előtt, keserűbbnek, csúnyábbnak és elképesztően szánalmasnak érezte magát. Az eddig csak távolról ismert féltékenység mérges tőrjei naponta szabdalták a lelkét, érthető, de leggyakrabban érthetetlen okok miatt. Márk nem tudta mi történik Linda lelkében, csak arra lett figyelmes, hogy  egyre több apróságon akad fenn és időnként a fiú kifejezetten élvezettel cukkolta őt. Máskor talán elütötte volna nevetve a feldobott labdákat, de most fájdalmasan csapódtak a szívébe és éjszakánként álmában minduntalan más lányok karja ölelte át Márk nyakát és ő csak csendesen meghúzódva várt. Eltemette magát a képzelete által szült félelmek mély tengerébe, miközben Márk rendületlenül vágyott rá, szerette őt és visszakívánta azt a vidám lányt, aki engedte, hogy néhány elejtett szó halálos sebet ejtsen féltve őrzött szerelmük dobogó szívében. 

2015. december 28., hétfő

egyoldalú barátságok

Ritka szomorú szembesülés az, mikor ráébredsz, egy jó barátod szíve feleannyira sincs nyitva feléd, mint ahogy te kitártad előtte a sajátodat. A kérdés már csak az maradt, vajon túl sokat képzeltél-e a barátságotok mélységéről avagy csak egyszerűen csendesen megtűrt barát voltál, aki nem méltó arra, hogy a másik ember megnyissa magát neked...

2015. november 11., szerda

szeretnék szabad lenni

görcsöktől és berögződésektől, félelmektől és bizonytalanságtól, bizonyítási vágytól és a különlegesség iránti sóvárgástól, irigységtől és haragtól. Szeretném szabadon szeretni az embereket és látni a ragyogásukat, teljes szívből jót és sikert, örömöt, előrejutást kívánni nekik, hogy az álmaik teljesüljenek és meglássák magukban a jót és másokban  a szépet. Szeretnék tele lenni szeretettel mások iránt, érthetetlennel és meg nem érdmeltel, önzetlennel, naivval. Azt hiszem ez az egyetlen gyógyszere a sóvárgásnak, ami bennem ég, hogy valamiben egyszer az életben én is kivételes legyek. Szeretnék kivételesen szeretni a többieket, de mégis olyan nehéz túllátni és túllépni saját magamon, kicsinyes vágyaimon és önzésemen, hogy rám figyeljenek, engem szeressenek, én legyek a különleges. Ha kérhetnék egy csodát az Istentől, azt kérném tőle, hogy tanítson meg jobban, teljesebben és elsöprőbben szeretni, tanítson meg másokat magam elé helyezni akkor is, ha ezzel hátrányba kerülök. Azt hiszem ez az egyetlen útja a boldoságnak ebben az elfajult világban.

2015. szeptember 24., csütörtök

Visszapillantgatás

Idegenül hatnak  a saját, néhány héttel, hónappal ezelőtt leírt szavaim. Néhány perc alatt végigjártam újra azt az utat, ami csaknem másfél éve tart. Nem sikerült jobbá válnom. Sőt, ha magamba nézek nem is túl mélyen, egy még füstölgő vulkánt látok magam előtt. Érzem már, hogy mennyire megkeserített a felgyűlt harag, keserűség és még leírni is borzalom, de a gyűlölet. Nme kérdezem értetlenül,. hogy fajult ez idáig, mert pontosan tudom, hogy a féltékenység, irigység és büszkeség kövezte ki nekem ezt az utat. Elszomorodok, ha magamra nézek, de nem akarok önsajnálatban fuldokolni. Változtatni akarok. A hozzáállásomon, az értéékrendemen, az emberszeretetemen, ami valaho oly mélyről fakadó és természetes volt. Visszavágyom arra, aki voltam. Mi több, tenni fogok érte, hogy a keserűséget mossa ki a szeretet és az irigység helyett kívánjak jót mindenkinek.

2015. július 14., kedd

meddig érdemes szemben úszni az árral?

Az okosabbak azt mondják, hogy csak a döglött hal úszik az árral meg hogy döglött kutyába senki nem rúg bele. Időnként, amikor megsűrűsödnek a "véletlenül" belém botló lábak, akkor elgondolkodok rajta. hogy vajon tényleg így van-e s ha igen, akarok-e még élő kutya lenni? Aztán végig szalad az agyamon, hogy vajon miért megy jól sora annak, akinek se tartása, se véleménye nincs? Aki képes napról napra szimpátiát váltani és tele van álarcokkal és hamis hízelgéssel? Vajon nem lenne-e mégis célszerűbb birkaként menni és csak épp fordítani egyet a köpönyegemen? Nem tudom mennyi botlás után leszek képes ugyanúgy felkelni, min előtte és megőrizni azt a kicsiny gyermeki hitet, hogy nem pokolra való ez az egész világ és vannak még tiszta szívű, őszinte és jószándékú emberek, akik néha gorombák, néha borúsak, de a szívük mélyén igazak. Próbálok hinni abban, hogy vannak még milyenek és nem belefásulni és sodródni az árral... csak néha piszok nehéz...

2015. február 11., szerda

újabb fejezet szerény kis életem történetében:)

Talán egy pont volt vagy egy eseménysorozat. Igazából nem tudom, még nem. Egy biztos, sok minden változott azóta. Igencsak rövid átmenet volt az agyonhajszolás és az apátia között, mindkettő mozgatórugója azonban egy és ugyanaz, félelem, menekülés, szánalmas toldozgatása egy háromlábú széknek. Érdekes módon egy dolog felé bököd az elmúlt néhány hónap összes történése. A kéretlen és gyors kiszakadás a forgatagból, a hirtelen jött sok szabadidő, az, hogy az egyébként hegyeket megmozgató lélekben megbúvó erőm céltalanul szétfolyik és sajnálatosan kárba veszik minden egyes elpocsékolt nappal és a drága gyógyulásképtelen bőröm. Bárhogyan is tiltakozok, meg kell állnom és újra feltenni bizonyos nehéz kérdéseket önmagamnak, megkeresni és megérteni mi történik bennem, miért és hová vezethető vissza. Tovább látni a közvetlen következménynél és utánajárni a mélyének. Rátalálni arra a harmóniára, ami az enyém volt. Nem csak lenyelni a békát és beletörődni a helyzetben. Tudatosan igent mondani a körülményekre és elfogadni őket, küzdeni akarok és hinni. Mélyebben, tisztábban és érthetetlenebbül, messze túl  józan ész határain. Kibújni a kemény támadó önérzetes és büszke páncélból. Erősebben és őszintébben szeretni az embereket. Meg akarom ismerni a lelkem, mindenestül. Örülni akarok az életnek és hinni abban, hogy még lehetnek hasznavehető ujjaim és nem leszek örökké tele gennyes, véres sebekkel. De addigis leginkább szeretnék úgy rápillantani a kezeimre, hogy nem undorodom saját magamtól. Azt hiszem ez lesz az első lecke az életem aktuális fejezetében. Nem feltétlenül lesz érdekes történek mindenki számára, de az enyém, talán önzőség mindenerről beszámolni, de a papír sok mindent elbír és az én nagytakarításom itt kezdődik, hogy megfogalmazom a bennem kavargót és engedem felhozni az alatta szunnyadókat mindennemű hipnózis és önszuggeszció nélkül egyszerű szavakkal és hamisítatlan őszinteséggel.

2014. június 15., vasárnap

Within Temptation - Lost

Meghallanád, ha teljes erőmből kiáltanék hozzád?
Érdekelne-e, hogy mi van velem? Olyan sokszor kértelek zokogva, de úgy tűnik,
mindhiába... éveket adtam Neked, hűséget, szeretetet, nem hittem, hogy olyan
sok járna nekem, de bíztam abban, amit megígértél. Úgy akartam élni, hogy az
tetsszen Neked, de úgy érzem, hiábavaló volt mindez... mégis egyedül maradtam,
bármilyen forrón is kértelek, bármennyire vágyakoztam azután, hogy valaki engem
is szeressen... nem érdekel már a majd idejében és bízzak meg ehhez hasonló
szánalmas vigasztalások.. esküvők és feleslegessé vált barátnő lett a vége.
Gyalázzatok, amiért gyenge a hitem és önző érdekek vannak bennem, gyalázzatok a
bennem tomboló haragért és szomorúságért, gyalázzatok csak... hiábavaló volt
minden. Haragszom Rád, pedig nem akarok, de már túlságosan mély bennem a
fájdalom és nem tudom elviselni, hogy egyedül hagytál

2014. május 27., kedd

kívánatos kényszerszabadság

Azt hiszem életemben először tudok így tekinteni a légcsőgyulladásra, ami néhány napra akaratomon kívül (de nem annak ellenére) jó néhány napra kivont a forgalomból. Azt hiszem most pontosan erre volt szükségem. Megállni, pihenni, fejet szellőztetni és újratervezni. Sikerült hihetetlen mértékbe agyonhajszolnom szegény testem, lelkem, rohanni, anélkül, hogy tudnám miért csinálom és sajnos az öröm része is kimaradt javarészt. Sokat motoszkált bennem egy gondolat kedvenc dalaim egyikéből:
"She´s another three years older and she´s three more steps behind..." 
Aztán arra gondoltam, hogyan is kellene élni? Mindig mindenhez pozitívan hozzáállni? Végigtaposni mindenkin? Sutba vágni a tisztességet és önös érdekből mindenkiből marionett babát csinálni? Hangyaszorgalommal gürizni házért, kocsiért, kirándulásért és próbálni nem irigykedni a máséra? Nem tekinteni a földi javakra és reménykedni, hogy majd a mennyben.. a maradék néhány évtizedet meg savanyúan lenyelni ezzel vigasztalódva? 
Egyre inkább azt érzem, hogy megtanult, kitaposott utakon szaladgálok ahelyett, hogy venném a fáradságot és leginkább a bátorságot időnként egyedül maradni a gondolataimmal és feltenni magamnak nehéz kérdéseket. Önmagában az egyedüllét és a csend kevés, üres gondolatokkal is eltelhet egy nap. Van egy ismerősöm, szeretek mellette lenni. Ilyennek képzelem el a naplementét a tenger parton. Megvan a maga csendes dallama, állandósága, sokkal mélyebbre lát és kevesebbel elégedett, mint én. Nem hajtja a karrier, a pénz, a kirándulás, elismerés. Nem kell hajszolnia magát egy cél elérése érdekében, mert önmagában boldog. Sokan sokféleképpen megfogalmazták, hogy lassabban kéne élni, élvezni a pillanatot, kevesebbet sietni és többet csinálni olyan dolgokat, amiket szeretünk. Rájöttem, hogy a saját magam által felállított korlátok feszélyeznek. Aztán egyre nehezebb kilépni belőlük.Viszont csak én tudok változtatni ezen. a korlátaimon, a túlhajszoltságon és a vad életmódon. Választhatok, hogy melyik pedálra lépek. Minden nap minden élethelyzetben választhatok. A célok jók, de az álmok jobbak. A siker jó, de az út fontosabb. Azt hiszem egyre inkább így akarok élni. 

2014. május 15., csütörtök

talán stílust kéne váltanom:)

Hosszú kutatás után megleltem a női varázs titkát, tök mindegy mennyire vagy béna, tehetségtelen vagy üresfejű, elég megriszálni a mezítelen hátsódat egy tűsarkúban és woala... kész a jó nő...hm... hogy én mennyire nem szeretem ezt a világot:S














2014. március 4., kedd

élet-halál

Egyre gyakrabban keltem üres gondolatokkal. Már nem égetett minden pillanatban az a gondolat, hogy valami végleg elmúlt. Nem volt semmi, legfeljebb megszokás, kötelességek és korlátok. Hiányzott azonban a szertelenség, szabadság vagy öröm.  Az üresség lassan mélyült, napról napra kívánatosabbá vált, mint amikor a szakadék szélén állsz és azon gondolkodsz vajon mi lehet odalent, hallod, elképzeled, de szeretnéd érezni a mélység vad lüktetését és féktelen tombolását annak, amit sose tapasztaltál. Minden nap egy arasszal közelebb léptem, bár minden érzékem azt diktálta forduljak vissza és fussak  onnan, de én nem akartam megfutamodni. Szembe akartam nézni azzal, ami elől egész életemben menekültem, kacérkodni a vészellyel és féktelenül táncolni a szakadék szélén. Őrültség, tudom, de az egész életem pedáns, megfontolt és kötelességtudó volt, mégsem lett olyan, amint azt gyerekként megálmodtam, reméltem és őszintén hittem, hogy nekem sikerül megőrizni a gyermeki hitet és nem megcsömörödni, de tévedtem, mint oly sokan mások. Nem volt ami féken tartson. Amit valamikor  érzésekkel és szeretettel telinek lehetett nevezni mára legfeljebb néhány éles szilánkra hasonlít. Persze bölcs dolog józanul élni, csak néha nem értem mire is jó, szemellenzővel végigsétálni a svédasztalok között farkaséhesen arról győzködöm magam, hogy az evés bizony hiábavalóság. Nem akartam bántani senkit. Nem sajnáltam másoktól, csal jó lett volna, ha nekem is jut belőle, talán túl sokat szerettem volna. Furcsa dolog, mikor élet és halál harcol bennem és én csak nézem várva, hogy  vajon ki fog győzni. Tétován és érdektelenül. Sokszor fogan meg a szívemben, hogy jó lenne ebből az egészből kiszállni vagy legalább elmenni olyan messzire, ahol nem érnek utol az emlékeim, de sajnos egy koloncot mindig magammal viszek. Jó lenne puszta ököllel szilánkokra ütni egy tükröt aztán motorra ülni és kipróbálni mennyit ér az élet 200km/h-nál. Hagyni, hogy tépjen a szél és végigrohanni az erdőben a vihar közepén. Jó lenne ezt kipróbálni és ha túlélem, legalább tudnám, hogy valaki életben akar tartani és van értelme ennek az egésznek. De míg gyáván ülök a szobámban azon gondolkodva mi értelme van az életnek nem változik semmi. Csak várok tétován, hogy ki fog bennem győzni: az élet vagy a halál...?

2013. december 22., vasárnap

minden dolog vége valami újnak a kezdetét jelöli

Egy korszak végetért, egy kapcsolat elkezdődött, egy blog beporosodott, nem volt már rá szükség, hiszen nem kellett már egyedül hordozni az  élet apró pofonait. Nem kellett már a hű barát, aki csendben engedte az ujjaknak, hogy vadul csapkodjanak, nem kellett megértőnek lennie, nem kellett elviselnie minden kicsapongását a léleknek. Egy újabb korszak ért véget, valami meghalt és valaki feltámadt., egy blog leporolódott és csendben abban reménykedek, hogy továbbra is hordja majd velem az élet apró pofonait, elviseli ujjaim vad csapkodását és lelkem féktelen kicsapongását. Nincs már sem kedves, se aengyalom, se életem értelme... marad ami volt előtte. Marad a tucatnyi bimbózó történet hanyatló de halhatatlan virága. Hogy olvassa -e valaha valaki nem tudom. Mégis furcsa könnyedséget ad az érzés: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...

Sára utolsó szilvesztere

Rápillantott az órára. Van még kicsivel több, mint negyvenöt perce az indulásig. Édesanyja szemceruzájával vékony vonalat húzott a szemhéjára, beárnyékolta és felvitt rá egy kis csillogós port, hogy fokozza a hatást. Sajnálta, hogy kölcsönadta a rúzsát, ma este igazán jól mutatott volna rajta. Hosszú haját szoros kis kontyba tűzte, hogy a bál elején hullámos legyen. Gondosan becsomagolta a cipőit és szomorú tekintettel mérte végig  felhólyagosodott karját és csendben hálát adott azért, hogy a betegség legalább az arcát megkímélte. Gyorsan pislogni kezdett, hogy a szemébe gyűlő könnyeket visszakényszerítse a helyükre. Szülei mindenáron ki akarták őt vinni a buszmegállóra, de ő ragaszkodott a sétához. Rámosolygott a sofőrre és boldog új évet kívánt neki. Az kissé meglepetten nézte a lányt és nem adott neki jegyet. A maga módján próbálta viszonozni Sára kedvességét. Leült az egyik üres ülésre az ablak mellé és gyönyörködött a kopárságban, ami körülötte terült el. Csendes csodálattal töltötte el a reszkető őzek és a menekülő nyulak látványa. „Mennyire féltik az életüket”- ez volt az egyetlen gondolat, ami kicsit tovább időzött a fejében. Nem sokkal később könnyű léptekkel sétált végig a sáros utcákon. Néha-néha megállt, hogy megkapaszkodjon a kerítésekben és erőt gyűjtsön. Amikor belépett az épületbe, egyenesen a mosdóba ment. Magára húzta a ruháját és újra rátelepedett az a mélységes szomorúság, ami minden küzdelme ellenére a bőre láttan újra és újra elhatalmasodott rajta. Másfél hónapja meg kellett volna  halnia, ha igaza van az orvosnak. Mindenáron azt akarták elérni, hogy hagyja ott az egyetemet, mert a stressz rövidíti  az életét. Pihenne kellene, otthon, elzárva minden élettől és örömtől. A fertőzésveszély miatt. Ilyeneket szajkóztak neki amióta bebizonyosodott az, amitől mindannyian rettegtek. Sára kibontotta a haját és magára húzta a keszyűit. Nem akarta, hogy bárki is tudja mi van vele. Nem kellett neki sem a sajnálkozó tekintetek sokasága, sem az, hogy előtte ne merjenek felszabadultan nevetni és beszélni a terveikről, amiről neki minden bizonnyal le kell mondania. Karrierről, saját lakásról, gyerekekről és talán a 25. születésnapjáról is. Pedig azt mindenkinek muszáj megünnepelnie. Végignézett magán és arcán elégedettség látszott. Nem akart sem bálkirálynő lenni, sem a legszebb, de még csak arra sem vágyott, hogy ma különösen sokan akarjanak vele táncolni. Elég volt neki, hogy szépnek érezte magát és örült, ha valaki megdícsérte. Az egyetlen kívánsága az volt, hogy úgy legyen ott, mint akárki más. Szeretett volna kicsit bolondozni, Macarenát táncolni, áttáncolni a léc alatt, míg szól a Limbóhintó, éjfélkor minden tiltás ellenére pezsgőt inni, reggel nyűgösnek lenni és nem gondolni arra, hogy soha többet nem teheti meg ezeket az apró bohóságokat. Szerette volna, ha olyannak látják őt most is, mint amilyen egész életében volt. Azt akarta, hogy rá, Sárára, és nem az ő haldokló árnyékára emlékezzenek. 

nem mondhatom el senkinek,elmondom hát mindenkinek...

Azt hiszem mégsem jár mindenkinek a boldogság. Két évig képes voltam hinni abban, hogy valaki még engem is képes szeretni, hogy várna rám és arra vágyik, hogy én főzzem neki 30 éven át a vacsorát. A boldog befejezés azonban elmaradt. Helyét betölti a csalódás és a tátongó üresség, amit sem a család, sem a barátnők sem a hobbid nem képes betölteni és fájdalom, de ezt az egyet Isten sem pótolta ki soha az életemben. Marad a szívbemarkoló szomorúság és önvád, a lemondó pillantás és a keserű érzése annak, hogy egyedül maradtam azzal a kétségbeejtő tudatosítással, hogy sajnos igen gyér a valószínűsége annak, hogy majd egyszer talán mégis boldog(ok) leszünk...

2013. április 1., hétfő

a blogírás szezonja megkezdődik

Négy nap múlva véget ért az utolsó szemeszterem. Kilenc hét múlva véget ér az egyetemista pályafutásom. Jobb esetben. Rosszabb esetben három hónappal késéobb. Így vagy úgy elkerülhetetlen és azt hiszem a homokbadugott orr helyett jobb lesz felemelni az arcom és szembenézni a kikerülhetetlennel és megbékélni azzal, hogy bizony a jó dolgok is néha véget érnek és lakot változtatnak. Az igazi kihívás nem az előbbi elengedése, az magától is odébbáll, sokkal inkább ez utóbbi felfedezése. Próbálok nem szomorkodva gondoln iaz elmúló jóra, hanem valami izgalmat kicsikarni magamból az elkövetkező izgalmas újjal kapcsolatban. Piszok dolog a bizonytalanság, de a bizalom annál édesebb. Isten tenyerére huppanni és bizni abban, hogyha meghintáztat is az Atyai kéz, az csak azért van, hogy lendületet nyerjünk és nem azért, hogy szédülést okozzon. A mai motivációm égy második kávé és egy pohár kóla. Egészégtelen, de jó:-) Néha az is kell, mert a tílzott óvatoskodással a legtöbb élvezetes dologról lemaradhatunk. Ez volt a mai magvas gondolat csomagom.

2012. december 29., szombat

karácsonyi csoda


Több volt ez, mint egyszerű érzelgősség, karácsonyi felindulás és zavarbaejtő kedves szavak áradata. Volt benne valami félelmet nem ismerő kitárása annak a féltve őrzött dobogó életnek, amit a bensőjébe zár mindenki. Egy apró lángocska, amit felszabadította a barátokban csendben lobogó szeretetet, hogy millió lánggal röpüljön aztán vissza  ahhoz, aki ki meri tárni a szívét és beengedni oda másokat. 

2012. december 27., csütörtök

a pillanat varázsa

Azt hiszem sokkal gyakrabban örökítünk meg pillanatokat ahelyett, hogy megélnénk őket. Fényképezünk számtalan érdekes mozdulatot, vicces dolgokat művelő embereket, néha furcsán nézve, máskor kissé irigykedve, hogy nekik van bátorságuk élni. A képeket elsüllyesztjük egy mappába és a pillanat ott fekszik elfelejtve, megnit nem lett belőle emlék...
Jó lenne végre képek helyett emlékeket gyűjteni!

2012. december 17., hétfő

Hajszástalanítás

Azt hiszem az egyetlen dolog ami hiányzik a hétköznapjainkból (és vasárnapjainkból) az a tudatatos kikapcsolódás. Amikor egy félórára azt csináljuk, amit szeretünk. Legyen az henyélés a napon, beszélgetni valakivel, bámulni ki az ablakon és álmokat szőni, egy jóízűt nevetni vagy elküldeni egy képeslapot, hogy valakinek örömöt okozzunk Karácsonyra. Három napja próbálok képeslapot venni. Ez ma már nem divat. Ennyi a válasz. Jobb híján régi naptárakat kotortam élő, amiben a hónapok egyben képeslapok is. Kiválasztok néhányat és akkor is elküldöm őket, talán nem olyan divatos, mint a virtuális táncoló hóemberek, de azért remélem a napi elengedhetetlen három perc örömöt meghozzák:-)

2012. december 16., vasárnap

leporolom, újrakezdem

megint és sokadszor viszketni kezdtek az ujjaim akkor, amikor egészen más dolgokon kellene töprengenem. megint viszgaidőszek,k táncoló idegek és internet csatlakozás. tökéletes körülmények ahhoz, hogy teljes erőbedobással elkezdjek írni. egyetlen apró részlet hiányzik már csak. az, aki elolvassa. menni fog!